A jó alap mindig fontos, erre lehet megfelelően építeni. Motoros vezetéstechnika esetén sincs ez másként, folyton tanulunk.

Az egész életünk egy soha véget nem érő tanulási folyamatból áll: megszületünk, megtanuljuk, hogy ha sírunk, akkor anyu a karjaiba vesz. Később megtanulunk járni, több-kevesebb sikerrel elsajátítjuk az evőeszközök normális és elfogadott használatát. Ezek olyan dolgok, amelyek fontosak ugyan, de egy bizonyos szint elérése után nem létkérdés a további fejlődés – legfeljebb megszólják az embert, hogy úgy eszik, mint egy disznó. Rengeteg fiúnál és lánynál, férfinál és nőnél, családapánál és családanyánál jön el az a bizonyos pillanat, amikor motorra pattan. Ez egy kimondottan kritikus pillanat, ugyanis innentől kezdve fokozottabban ki van téve az egyén bizonyos veszélyeknek. Itt nem elég egy éppen csak megfelelő szintet elérni és ezzel ellavírozni – itt bizony folyamatosan fejlődni kell és fejlődni is fogunk – nem mindegy viszont, hogy milyen körülmények között. Mivel az utóbbi évtizedben erősen teret nyert a “Három L”, vagyis a life-long-learning életszemlélet, így nem csoda, hogy a motorozásra is úgy tekintünk, mint egy élethosszig tartó tanulási folyamatra. Ha egy kicsit játszunk a szavakkal, akkor ebből az angol szóösszetételből kihozhatjuk a long life = learning, vagyis a hosszú élet titka = tanulás összefüggést is. Akarva vagy akaratlanul, de minden egyes alkalommal, ahányszor csak nyeregbe ülünk, tanulunk valami újat. Esetenként vészhelyzeteket is gördít elénk az élet – ha szerencsénk van, akkor megoldjuk elsőre is helyesen (esetleg csak a tapasztalat hiánya miatt tűnt vészhelyzetnek?), ellenben, ha nincs szerencsénk, akkor a kórházi ágyban lesz elég időnk elemezni a történéseket. Ezt az opciót senki sem választaná, ha adott az első lehetőség is. Az élet nem kívánságműsor, viszont tehetünk azért, hogy mindinkább a saját malmunkra hajtsuk a vizet a túlélésért folytatott küzdelemben. Ebben próbálnak segítséget nyújtani a terjedőben lévő képzések a motoros vezetéstechnika terén – egy ilyenre látogattam el március végén, hogy kiderüljön: mindig van tovább.

Szép számmal sorakoztunk az idei első BMW Motorrad Vezetéstechnikai Tréningen – ez csak az egyik csoport

A BMW Motorrad Vezetéstechnikai Tréning Alapszintű képzésére voltam hivatalos – a Tenerémen még a tél maradékaként terepgumik feszültek, tesztmotor éppenséggel nem volt, így maradt a régi kis motorom, egy Yamaha YBR250. Utólag visszagondolva egyáltalán nem bántam meg, hogy ezzel a könnyű és rendkívül könnyedén kezelhető gépezettel vágtam neki az egész napos okításnak. Reggel kilenc órára megérkeztem a kiskunlacházi repülőtér egyik kifutópályájára, majd az eligazítást követően megkezdődhetett a bemelegítés. Zoli, az instruktorunk bemutatta a helyes felszállást a motorra, ezt követően pedig a megfelelő üléspozícióra és testtartásra hívta fel a figyelmünket.

A helyes üléspozíció fontos ahhoz, hogy végig mi irányítsunk, ne pedig csak utasok legyünk a motoron

Miután kellőképpen ráizgultunk a motorozásra, előtte még egy egyensúlyi gyakorlatot kellett végrehajtanunk. Váltott kézzel, egyszerre csak két ujjal tarthattuk a motorunkat, oldaltámaszról felemelve – így kellett körbejárnunk néhányszor. Amikor ezzel végeztünk mindenki nyeregbe pattant, majd az oktatót követve libasorban kigurultunk a tanpályára. Először csak simán körbe-körbe motoroztunk, azután elengedtük a kormányt bal kézzel – így terelgettük a motorokat. Később felálltunk a nyeregből néhány kör erejéig, hogy aztán az ülésre feltérdelve irányítsuk a vasakat. Elsőre ijesztőnek tűnhet még a gondolat is, de a gyakorlat közben mindinkább elnyeri a bizalmunkat a gép és kiderül, nem kell félni tőle, nem az ördögtől való szerkezet. Ez volt a ráhangolódás szakasza, az instruktorunk hangsúlyozta, hogy nem feltétlenül kell végrehajtani minden gyakorlatot – ha úgy érezné valaki, hogy erősen súrolja a komfortzónájának a határát, akkor ne csinálja. Nem az a cél ugyanis, hogy valaki is összetörje magát. Ellenben ha megpróbálja, akkor kiderül, hogy bizony neki sem lehetetlen, ezzel is erősítve az összhangot gép és ember között.

Íme, az edzőterület!

Hogy a versenyszellemet is felébresszük, ezért rajthoz álltunk – most viszont nem a gyorsaság volt a lényeg, épp ellenkezőleg. Az győzött, aki a leglassabban tudott menni a motorjával. A leintéskor meg kellett állni, majd a leghátsónak gratuláltunk. Nem olyan egyszerű ám, mint ahogyan hangzik – mármint nem a gratuláció, hanem szinte álló helyzetben, nullához közelítő sebességgel motorozni lábletétel nélkül. Ezt főként lassú városi manővereknél tudjuk hasznosítani, ahol fontos, hogy a sorok között, biztosan haladhassunk anélkül, hogy lógatnánk a lábunkat – ezzel is fokozott veszélynek téve ki az alsó végtagunkat.

A kis sebességű szlalom elsajátítása segítségünkre lehet a mindennapok során, a tömött sorok között araszolva

Mindezek után kezdődhetett a rutinpályáról jól ismert bójakerülgetés – egy kis változtatással. Két típusú pálya volt felépítve – az egyik egy szűk, rövid távközös szakasz volt, a kifutó túlsó szélén pedig egy nyújtott, hosszabb távközökkel rendelkező bójasor volt kialakítva. Ennek használata során elsajátíthattuk a motor fizikájából adódó különböző irányváltási technikákat. Bizonyára nap mint nap alkalmazzuk ezeket, sokan viszont nem tudatosan, csak úgy kútfőből, sőt van aki még úgy sem. Erre tökéletes alkalom egy ilyen képzés, itt részletesen elmagyarázzák mit miért csinálunk – sokkal könnyebb jól elsajátítani az alkalmazandó mozdulatsorokat, ha tudjuk a dolgok hátterét. Lassú szlalomnál a kormányt a fordulás irányával megegyezően fordítjuk, míg nagyobb sebességnél már az úgynevezett kormányimpulzusos (kormánytolásos) technikát alkalmazzuk. Fontos kiemelni, hogy a motort nem kimondottan a testsúlyunk áthelyezésével irányítjuk, sokkal inkább a precíz kormánymozdulatokkal. Ezt demonstrálta is Zoli, látványos különbség volt a két irányváltás reakcióideje között.

Nagy sebességű szlalomnál az ellenkormányzással való irányváltást gyakorolhattuk – ez főként a hirtelen irányváltásoknál jöhet jól

Rengeteg kört tettünk meg, az idő előrehaladtával mindinkább magabiztosabban csűrve-csavarva a vasat az irányváltások alkalmával. Lényeges a sok gyakorlás, hogy bevésődhessen és automatizálódjon az elhangzott tananyag. Nekem mondjuk nevetségesen könnyű dolgom volt a kis Ybrahimmal, mégis nagyon élveztem a feladatokat.

A szűk körben való megfordulás mumusnak számít, ám a megfelelő technikával gyerekjáték egy testes motorral is

A szlalomozást követően a két keréken utazók mumusát próbáltuk elűzni – a szűk körben való megfordulást. Rengetegszer látni egyszerű, kétsávos úton ipszilonozó motorosokat, akik nem tudnak egy ívben, lendületesen megfordulni. Ez nem csak a látvány miatt rossz – minél több időt töltünk el viszonylag statikusan a dinamikus országúti viszonyokhoz képest, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy elgázolnak minket. Tehát a megfordulások idejét érdemes a lehető legrövidebbre redukálni, így adva magunknak több esélyt a balesetek elkerülésére. A helyes technikát első kézből hallhattuk, nem úgy mint annak idején a jogosítványszerzéskor, hogy ülj fel fiam, aztán csináld meg a nyolcast. Egyénenként kielemezte a hibákat az oktatónk és tanácsokkal látott el mindenkit, hogy még ügyesebben, magabiztosabban menjen a gyakorlat.

Zoli, az instruktorunk személyre szabott tanácsokkal látja el az egyik résztvevőt

Kellőképpen megéhezett már mindenki az egész délelőttös gépészkedésben – a csoportos motorozás alapvető szabályairól hallgattunk egy gyors előadást, hogy aztán mindannyian együtt elguruljunk Bugyi mellé egy csárdába, ahol fenséges és bőséges ebéd várt minket. Mindenki jól belakott – teli hassal sokkal nagyobb kihívás volt a nap hátralévő feladatait teljesíteni. Újra felsorakoztunk a kiskunlacházi kifutópálya aszfaltján, hogy két rendkívül hasznos és életmentő feladatot tegyünk kifogástalanul magunkévá. Az első a vészfékezés volt, amelyet szerencsére nem kell túl sűrűn alkalmaznunk a mindennapi közlekedés során (feltéve, ha defenzív módon motorozunk) – azonban elengedhetetlen bevésni az agyunkba a helyes mozdulatsort és ezt gyakorolni, ugyanis éles vészhelyzetben már nem lesz módunk kísérletezgetni, hogyan is lenne jobb. Minden méter számít, a legjobbat kell kihoznunk magunkból és a motorunkból.

A helyes technika alkalmazása egy vészfékezés során életmentőnek bizonyulhat adott helyzetben

A veszély észlelésekor egyből visszaengedjük a gázt és behúzzuk a kuplungot, majd határozottan rúgásszerűen elindítjuk a hátsó féket, eközben már adagoljuk az elsőt is, arra ügyelve, hogy fokozatosan fejtsük ki a fékerőt, legyen ideje összeülni az első futóműnek és elterülnie a guminak az aszfalton. A motoron combból és törzsből tartjuk magunkat, nem a kormányra támaszkodunk. Ha túlságosan ráterhelünk akármelyik kormányvégre, bizony még ABS-es motoron is tudunk magunknak meglepetést okozni. Ha egy picit elemelkedik a hátsó kerék, akkor a támaszkodó kezünkkel a kormányvéget egy erőkarrá alakítjuk át és a motort a hossztengelye mentén kifordíthatjuk az egyenesfutásból – a hátsó kerék földre való visszaérkezésekor a motor durván bekígyózhat, rossz reakció, pánik esetén el is eshetünk. Az alapszintű oktatás során városi tempót alkalmaztunk, így “mindössze” nagyjából hatvan kilométeres óránkénti sebességről lassítottunk. Láthattuk a különbséget, ha csak a hátsóval vagy csak az elsővel fékezünk, majd a helyes technikát – az első és hátsó fék együttes használatát – amely jó néhány motorhossznyi esélyt ad a túlélésre. Ha a testtartásunk helyes volt és nem terheltük a kormányvégeket fékezés során, akkor az sem jelentett problémát, ha az első kerék is blokkolt és csúszott olykor akár két-három métert is.

A négy és fél méter széles bójasor Mari nénit szimbolizálja, amint az Astrával kihajt elénk, majd bepánikol és megáll előttünk keresztben – ezt kellett elkerülni, majd visszatérni a saját sávunkba

A helyes fékezési technika bevésése után következett egy újabb életmentő mozdulatsor – a vészelkerülés városi tempó mellett. Tipikus példa, hogy nem veszik észre a védett úton haladó motorost és kikanyarodnak elé. Valami okból kifolyólag aztán mégis meglátják, hogy jön és ott az út közepén, az autó teljes terjedelmével képesek lefagyni, ahelyett, hogy akkor már befejeznék a manővert egy kövér gázzal. Ilyenkor jöhet jól ez a technika – a határozott és intenzív kormánytolás, majd a visszatérés. Elengedhetetlen a feladat hibátlan végrehajtásához a helyes tekintetválasztás – közhelyes, de igaz: arra megyünk, amerre nézünk. Vész esetén soha ne a kikerülendő akadályra fókuszáljunk, azt elég a periférikus látómezőből figyelemmel kísérni – mindig a menekülési útvonalat keressük a tekintetünkkel, így lehet egy cseppnyi esélyünk, ha már Mari néni útzárat képez az Astrájával előttünk.

A különböző kanyarvételi technikák más-más élethelyzetben lehetnek a segítségünkre

A nap végére levezetésképpen elkezdtük tanulgatni a négyféle kanyarvételi technikát is – a francia, az angol, a hanging-off és a Spiegel stílus egészen más oldalról közelíti meg a kanyarokat. Itt is egyenként kaptuk a tanácsokat, hogyan tudnánk szebben és jobban kivitelezni az aktuális stílust.

A dolgos nap végére kellőképpen elfáradtunk és hasznos tudással felvértezve vághattunk neki a hazaútnak

Rengeteg ellenzője van a vezetéstechnikai tréningeknek, általában a motorozás hőskorával jönnek, hogy akkor is megvoltak nélküle – legtöbbször degradáló módon bójakerülgetésnek csúfolják az efféle gyakorlást. Szerintük nem lehet megtanulni motorozni a bóják között – részben igazuk van, viszont a helyes járműkezelést könnyedén és biztonságosan elsajátíthatjuk. Milyen jó lett volna kezdő motorosként részt venni egy ilyen képzésen! Egy nap alatt olyan tudásanyagot kaphattunk kézhez, amelyet jelen esetben csak hosszú évek során tapasztalunk meg, esetleg még akkor sem a helyes technikával oldjuk meg a felmerülő helyzeteket. Az ellenzők gondolatmenete alapján nem ér semmit az edzés, mert csakis élesben tudunk bizonyítani. Ez így nagyon sántít – az ökölvívók sima zsákolós edzései nem érnek vajon semmit? Esetleg a krossz- vagy pályamotorosok egyéni edzései feleslegesek? Csak az éles verseny során fejlődünk? Korántsem így van ez: ahhoz, hogy verseny közben (pontosabban a mindennapi közlekedés során) helyt álljunk, szükség van a helyes technikákra és a megfelelő mozdulatsorok alkalmazására. Élesben már nincs idő és mód gondolkozni – ilyenkor a jól begyakorolt mozdulatok alapján kell eljárni, nem pedig a fejünket törni, akár szó szerint is. A defenzív vezetés és a tudatos, értő járműkezelés a hosszú élet titka motoron, no meg egy csipetnyi szerencse.

Forrás: Onroad.hu