2013. május 22., szerda
Vannak dolgok az életben, amiket az emberek nagy többsége egyszerűen képtelen vagy nem szeret használni. Annak ellenére, hogy ezeket a dolgokat nagyrészt azért találták ki, hogy a mindennapi életet, a közlekedést könnyebbé tegyék. A közlekedők nagy része (mindenki annak számít, aki kilépett már az otthonából, akár gyalog is) nem tekint rendszerként erre a társasjátékra. Nem tud, vagy nem akar – lényegében nem számít, mert a végeredmény ugyanaz. Megkeseríti a normális játékosok életét, aminek jó esetben egy ökölrázás, bosszankodás vagy dudaszó a vége, rosszabb esetben baleset. Tudom, hogy nagy divat minden balesetet a gyorshajtásra fogni és keresztre feszíteni azt, aki a határ felett közlekedik kicsivel, de azon a véleményen vagyok, ha az emberek odafigyelnének a dolgokra, amit csinálnak – jelen esetben a közlekedésre – és nem vennék azt félvállról, szinte nullára csökkenhetne a balesetek száma. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyek teljes figyelem mellett is elkerülhetetlenek vagy kivédhetetlenek, de amennyiben a következőkben összegyűjtött találmányokat megfelelően használnánk vagy alkalmaznánk, már rengeteg baleseti helyzet elkerülhető lenne. Lássuk, melyek is ezek!
Az egyik legalapvetőbb kezelőszerv a pedálokon és a kormányon kívül, amit az autóban és motoron megtalálhatunk. Egyszerű és nagyszerű dolog, mégis utálják az emberek. Undorral gondolnak rá minden egyes kanyarodásnál, sávváltásnál. Az index valósággal egy leprás fekély az autó belsejében, amihez irtózik hozzáérni a kedves állampolgár. Különben is, ő annál fontosabb, hogy másoknak jelezzen, merre óhajt tovább haladni, a többieknek tudni kéne, hogy ő éppen hová tart. Ha meg nem tudják, hát vessenek magukra, figyeljenek oda és találják ki a mozgásából. A kedvencem, amikor előbb a féket tapossa ész nélkül, majd az irányváltás megkezdésekor kiteszi az indexet. Hosszú tíz métereken csak a féklámpáját lehet látni, nem tudni miért lassítunk éppen, talán meg kell állni valami miatt? Esetleg merről kerüljük majd az akadályt? Mert bizony kikerülésnél sem jelez ám a mögöttes és a szembejövő forgalomnak az öntudatos közlekedő. Neki sem jelzett senki, hát mindenki oldja meg saját maga!
Mindennapi motorosként rááll az agyunk, hogy kikövetkeztessük partnerünk előzetes mozgásból a további haladás irányát. Muszáj, különben halál fiai lennénk egy esteleges előzés során. Az irányjelző az irányváltási szándékot hivatott jelezni, nem pedig a már folyamatban lévő, esetleg bekövetkezett irányváltást. Az már a kutyát nem érdekli, még a vak is látja, hogy kanyarodik a jármű. Na jó, ha a vak nem is, de mindenki más igen. A hangsúly a szándék jelzésén van, hogy a többi közlekedő is reagálhasson rá időben és aszerint alakítsa további cselekedeteit. Jelezni a többieknek nem ciki, nekünk is jól esik a kényeztetés, hogy nem kell feleslegesen megállni, tétovázni, hogy a másik mit fog csinálni. Ezzel el is érkeztünk a második ponthoz.
Az elmúlt évtizedben hazánk útjain is elszaporodtak ezek a gabonakörökhöz hasonló furcsaságok. A gabonakörökkel ellentétben hasznuk is lenne, ha megfelelően használnánk őket. Milyen szép és kifejező a magyar nyelv! Ha valamit úgy használunk, ahogyan kell, az hasznot hoz nekünk. A lámpás kereszteződéssel ellentétben itt egyik irányból sem kellene állnia a forgalomnak, körforgásszerűen mindenki mehetne a dolgára, csak kicsit lassítani kéne, de megállni nem minden esetben. Viszont, ha a bent haladó életveszélyes útkanyarulatként fogja fel ezt a kereszteződés-formát és egyes sebességi fokozatban, csúsztatott kuplunggal vánszorog benne, értelmét veszti az egész találmány, mert miatta telítődik az út minden irányból.
Hasonlóképpen alakul a helyzet, ha ő dolga végeztével elcsavarja a kormányt és kihajt a körforgalomból, irányjelzés nélkül. Ha kitenné idejében azt a villogó valamit, akkor a behajtani készülőket hasznos információkkal látná el a továbbiakról, így azoknak nem kéne állóra fékezni járműveiket, hogy feleslegesen adjanak elsőbbséget a körforgalomban haladónak, illetve már nem haladónak. Imádom, mikor behajtva bőszen indexel, kifelé viszont már nem. Befelé hova máshova mennél, édesem? Az ilyen ember nem gondolkozik, csak vegetál? A kétsávos körforgalmat meg sem említem, az egy olyan egyenlet, amire legtöbbször az jön ki, hogy nincs megoldás. Sokan a külső sávért rajonganak, mintha a belső csak dísznek lenne ott és ledudálják azt, aki szabályosan használná ezt a képződményt.
Párhuzamos közlekedésű úttesten mintha nem is létezne, ellentétben a kétsávos körforgalommal, ahol csak ezt a sávot ismerik. Lakott területen belül ugyan lehet haladni a belsőben is, azonban akadályozni és feltartani a többi közlekedőt nem szabad – a „jobbra tarts” ilyenkor is érvényes. Lakott területen kívül viszont minden esetben a külső sávot kell igénybe venni a folyamatos haladásra. Ez általában nem jön össze az embereknek. Kedvencem, mikor az egysávos út hirtelen kétsávossá válik és az új sáv kívülre csatlakozik be. Emberünk képtelen kisorolni még akkor is, ha mögötte jön valaki gyorsabban. Ilyenkor fennáll a jobbról előzés lehetősége, ami szabálytalan.
Ezt szeretik is hangoztatni a belső sávra bérlettel rendelkezők. (Vagy lehet, hogy a B kategória a belső sáv kezdőbetűjéből ered?) Mint például, hogy: „az eszelős ámokfutó jobbról megelőzött és kockára tette a családom életét, csak, hogy haladhasson”. Kérdem én, ha annak az eszelős ámokfutónak volt helye jobbról előzni lényegesen nagyobb sebességgel, akkor öntudatos apuka miért nem tudott besorolni a külsőbe, hogy a többiek szabályosan elhaladhassanak mellette? Elméletileg ő is elfért volna bőven. De még véletlenül se segítsük egymást. Ha az én kezem elfehéredik a kormányt markolva és izzadság cseppek homályosítják el a látásomat a fokozott izgalomtól, amit a vezetés vált ki, akkor a többinek se legyen már könnyebb! Szomorú, de sokaknál így van.
Talán nem kell ecsetelni, hogy mennyire veszélyes, ha az emberek nem képesek használni. Sokan itt még elfogyasztják az autópálya pihenőben vásárolt maradék kávét vagy szendvicset, majd ráhajtva az autópálya külső sávjára ráérnek gyorsítani. Lehetőség szerint nem árt azonban egy 90-100-as tempót elérni, mielőtt besorolunk, mert a kamion nem szívesen fékez, ha már előzni nem előzhet napközben a jó magyar szabályalkotás miatt.
Ha van rá mód, akkor egyszerre bizony csak egy sávot váltsunk, mert velem sajnos már előfordult, hogy a néni a gyorsítósávból azonnal a belső sávba sorolt – körülbelül 70-es tempóval. Kimondottan behúzódtam a külsőből, mikor láttam őt feltűnni a gyorsító szakaszon, hogy nyugodtan felhajthasson, ám ő két sávot váltott egyszerre, majd egy rövid satufékezés után, kikerülésre nem volt már lehetőség, beledurrantottam, de szerencsére a sebességkülönbség addigra nem volt már 20 kilométer/óra sem, mert a néni is gyorsított valamicskét. Utána még ő kiabálta le a hajamat, hogy miért jöttem olyan gyorsan, nem számított rá. Kérdeztem tőle, hogy a 130 az gyors szerinte a belső sávban, egy autópályán? Mondtam, hogy hívhatunk esetleg rendőrt is, ő majd segít válaszolni. Ekkor inkább szemrevételezte, hogy egyik autó sem sérült, így inkább bocsánatot kért és továbbálltunk.
Bizony, ez az alkatrész sem azért van, hogy legyen miben borotválkozni, esetleg sminkelni. Igaz, hogy ezekre is tökéletesen alkalmas, kiszállás előtt a frizurát is kiválóan meg lehet igazítani a képében, de az ötlet megszületésekor más vezérelte a tervezőket. Mégpedig a mögöttes és a környező forgalom figyelemmel kísérése. Fontos, hogy tájékozódjunk, mi történik éppen körülöttünk, hiszen ennek fényében hajthatjuk végre a további manővereket, úgy mint lekanyarodás, sávváltás, előzés, kikerülés és hasonlók.
A legtöbb tükröt ma már be lehet hajtani, ezt a képességét ki is használják előszeretettel, főleg az idősebb generáció. Hogy miért ők, fogalmam sincs, még nem sikerült rájönnöm, de náluk tapasztalom legtöbbször, hogy valamelyik oldalt be van hajtva a tükör. Ennek mindig nagyon örülök, mert könnyebben el lehet férni motorral mellette. Ilyenkor be szoktam kopogtatni, hogy kinyissam-e, hátha a nap folyamán lesz valami érdekes az autó mögött vagy mellett és nem venném a lelkemre, ha szegény bácsi lemaradna róla az én hanyagságom miatt.
Nevével ellentétben nagyon ritkán látni ezeken az utakon kerékpárost. Lehet nem szólt róla nekik a média, hogy ezt nekik építették. Bezzeg az egyirányú utcákban tudnak szembe jönni, mert azt mondták a tévében, hogy szabad, sőt kötelező, ha drótszamár van a feneke alatt! Az egyik nap az alábbi párbeszéd hangzott el egy főútvonalon, a pirosnál állva, ami mellett párhuzamosan futott a bringaút. A nénit előtte bőszen kerülgették az autósok, mielőtt megszólította a motoros.
– Kedves hölgyem, a kerékpárút az eggyel lejjebb van, ott mellettünk!
A kedves hölgy flegmán és pimaszul odavetette:
– Nem zavar!
A motoros meglepődve válaszolta:
– Akkor ne zavarja az sem, ha a kamion fellöki véletlenül. Jó, ha tudja, hogy a bicikli út az ön biztonsága érdekében készült.
Ekkor a lámpa zöldre váltott és mindenki ment a maga dolgára, természetesen az úttesten.
Hivatkozási alap még a kerékpárosoktól, hogy a bicikliút olyannyira ráz és rossz minőségű, hogy az már szinte járhatatlan, ezért tekernek az úton, az autók között. Ebből következik, hogyha az úttest minősége kritikán aluli és kátyús, mi is hajtsunk fel a járdára vagy a kerékpárútra, meg fogják érteni a bringások és a gyalogosok is egyaránt, hiszen ők is hasonlóképpen cselekednének ilyen helyzetben.
Újdonságnak számít még a biztonsági folyosó, ami 2012. szeptemberétől kéne, hogy működjön. A két vagy több sávos autópályákon és autóutakon közlekedőknek torlódáshoz érve a legbelső sávban balra, míg a többi sávokban szorosan jobbra kell húzódniuk. A forgalmat ellenőrző, útfenntartó, vagy balesetet szenvedett személyek, műszaki hibás járművek mentését végző gépkocsik így komolyabb fennakadás nélkül, zökkenőmentesen haladhatnak tovább. A felszabadult pályarészen a megkülönböztető jelzést használó járművek is a terelővonalakat átlépve folytathatják útjukat. Az előírás a korábbi KRESZ-módosításban megnyitott lehetőség alapján álló kocsisorok között szabályosan előre haladó motorkerékpárosok biztonságát is növeli.
Mégis, valahogy képtelenek alkalmazni ezt az egyszerűnek tűnő szabályt a közlekedők. Nap, mint nap kell centizgetni az autópálya bevezető szakaszain a fővárosba érve. Van pár üdítő kivétel, akik szépen és szabályosan húzódnak félre, de sajnos a többség még mindig úgy áll le, hogy nem egy mentőautó vagy tűzoltó, de még egy motor sem fér el köztük. Idővel talán javul majd a helyzet, hiszen alig ¾ éve került bevezetésre ez a szabály.
Egy újabb ördögi feladvány az egyszerű közlekedőnek. Érthető, hiszen sokan olyan koordinációs problémákkal küzdenek, hogy azt sem tudják, hogy melyik a bal vagy jobb kezük, van aki eleve kétbalkezes, úgy gondolja hát, hogy rá nem is vonatkozik ez a szabály.
Mindennapi eset, hogy nem adják meg az elsőbbséget. Egy 30-as övezetben lakom, innen száműzték az elsőbbségi viszonyokat egyértelműen szabályozó mackósajtokat, maradt a félmegoldás, a jobbkéz szabály. Ez viszont általában nem jön össze a reggelente óvodába csörtető anyukáknak, vagy a dolgozni igyekvő apukáknak. Autóval az esetek 60 százalékában, motorral nagy ritkán megkapom az elsőbbséget, de, ha kerékpárral megyek, szinte nem is létezem. Így nem jár az elsőbbség? Kilóra adják talán?
Lényeges a látni és látszani alapelv. Sokan azt gondolják, ha már megvan a látni mondatrész, akkor a látszani része felesleges. Pedig rengeteg baleset elkerülhető lenne, ha a közeledő járművet időben észre lehetne venni, arról nem beszélve, hogy így könnyebb helyesen felmérni a helyzetét. Azonban, ha nem adja meg a lehetőséget, hogy észrevegyék őt a közlekedők, akkor ne neki álljon feljebb, hogy leszorították. Nem lopakodó üzemmódban kell közlekedni, hanem lakott területen kívül csavarintani azon a nyomorult kapcsolón, hogy hadd virítson a tompított, vagy a ma oly divatos LED-es nappali menetfény.
Ez motorosokra fokozottan és lakott területen belül is érvényes, mert sokakat látok, akik mindennemű fényforrás nélkül közlekednek. Kész öngyilkosság, ha nem adják meg maguknak és a többieknek a legkisebb lehetőségét sem a láthatóságnak. Nem mondom, hogy vacakoljanak láthatósági mellénnyel vagy neon színű ruházattal, csak kapcsoljanak világítást és egyből jobb lesz mindenkinek.
Érdekes egy Bermuda háromszög ez a terület. Van, hogy a várakozó utasok sűrűjében kell átvágni járművünkkel, mert azt gondolják, hogy az úttestre leugrálva és a távolba kémlelve majd gyorsabban jön a busz.
Ha a buszmegálló járdaszakaszán maradnának, bizonyára a busz sem érkezne meg soha. De megnyugtathatom őket, hogy én már egyszer utaztam busszal és végig a megálló padján ültem, mígnem megérkezett a busz. Tehát jön az anélkül is, hogy kamikáze módjára bevetném magamat a forgalomba.
Mint ahogyan a neve is jól mutatja, ez egy olyan terület az úttesten, ahol gyalogszerrel lehet átkelni. És bizony át kell kelni rajta, nem ott kell szerelmi életet élni, mobiltelefonálni, sms-t írni, újságot olvasni. Körül kell nézni áthaladás előtt (már ha az életösztön nem veszett ki teljesen a gyalogosból), majd lehetőleg tempósan, nem feltartva a többieket áthaladni rajta. Mert annak ellenére, hogy a gyalogosé az elsőbbség, attól még az úttest része a zebra, ahol járművek haladnának.
Tapasztalataim szerint az egyik legjobb közösségi tér szintén a gyalogos átkelőhelyek előtt alakult ki a nagyvárosokban. Kitűnő találkozási pont közvetlenül a zebra széle, jókat lehet beszélgetni a barátokkal, ismerősökkel. Amiatt pedig tényleg ne zavartassa magát senki, hogy már a tizedik autó fékez állóra, hogy átengedje az átkelni nem óhajtó, csupán traccsoló anyukákat. A másik kedvencem, amikor az öntudatos kerékpáros öklét rázva, fenyegetőzve harcol a nem létező elsőbbségéért a zebrán. Öreg, sajnálom, de téged félretájékoztattak. Ha leszállsz a bringáról, csak akkor változol elsőbbséget élvező gyalogossá. Amíg harminccal száguldasz át előttem előtűnve a semmiből, ne várd el, hogy két méteren belül megálljak, szabad utat biztosítva neked!
Tizenegy alapvetőnek tűnő szabályocska, amelyeket ha betartanánk, máris sokkal gördülékenyebbé válna a közlekedés. Lehetne még sorolni millió egy dolgot, de fölösleges. Ha ebből a pár apróságból átmegy valamennyi a kalapos sofőröknek, már nyertünk néhány nyugodt pillanatot. Az a baj ezekkel az írásokkal sajnos, hogy akinek kéne, pont az nem olvassa. De bízom benne, valahogyan eljut a címzettekhez, akik az azonnali gyűlölködés helyett átgondolják és megfogadják a tanácsokat. Az energia nem vész el, csak átalakul, ahogyan a jócselekedetek is. Ha adok valami jót, valamilyen formában én is visszakapom. Legyen ez így a közlekedés során is!
