2013. március 11., hétfő
A nagy sikerkönyvek szerint az életben az előrehaladás kulcsa, ha mindig a célt nézzük és nem az akadályokat. Szerdán kiderült, hogy ez a volán mögött sincs másképp, csak itt nem a magas villanyszámla keserít el, hanem a teherautó differenciálműve amint az arcodba érkezik meg. A nagy bölcsességet Sárvári Zsolt, a Drivex instruktora sulykolta belém a március 7-i vezetéstechnikai tréningen, ahova a karácsonyi Totalcar-Hiéna révén jutottam el, ezúton is hálás köszönet a szervezőknek.
Hiénától függetlenül is régóta el szerettem volna menni hozzájuk, mert nem a BMW M3 bölcsőjében ringatott jóanyám és szégyenszemre a második oktatóm tanított meg vezetni vagy 8 évvel azután, hogy jogosítványt szereztem. És pontosan tudom, hogy az évi 6000-6500 kilométer, amit belerakok a kisautómba nem elég ahhoz, hogy vészhelyzetben helyesen tudjak cselekedni. Szóval régóta terveztem, de mindig csak halogattam, de szerencsére a lófog-Jézuska megajándékozott egy 8 órás csomaggal. Amivel hamarosan gondok is támadtak. Én egy 1986-os VW Golf II-essel szédítem a fehérnépet (bőven elég, ha nem kell kompenzálnod semmit), aki ugyan csúcsformában van, és megkap mindent, amire szüksége lehet, de nincs benne semmi olyan cifraság, mint ABS meg kormányszervó, ami a vezetést férfias játékból majomkodássá alakította. Persze talán egészen más lenne a véleményem a fenti életmentő eszközökről, ha történetesen az én autómban is lenne, de ez más lapra tartozik. Márpedig ABS nélkül a vezetéstechnikai tréning második 4 órája enyhén szólva se tesz jót a gumiknak és nekem nem volt kedvem köpenyig koptatni a szinte új papucsokat, illetve Zsolték is aggódtak Golfi futóművei miatt (utóbb kiderült, ok nélkül), felajánlották, hogy az egyszer 8 órából csináljunk kétszer négyet, egyszemélyes mesterképzés helyett vigyek magammal valakit, akivel közösen végigcsinálom az alapfokú képzést. Annak ugyanis semmi értelme, hogy kölcsönkérjek egy csili-vili menő autót, megtanuljam, hogy működik a dolog a modern technika teljes eszköztárával a motorházban, aztán azt soha többet ne vezessem. Így Édesapám ülte le a másik négy órát, aki már volt pár éve egy hasonló tréningen és mellesleg vagy 30 éve minden nap autóba ül és még sose okozott balesetet (csak egyszer keltett némi feltűnést, amikor a Volga bal első kereke elment az iskolába, de ez másik mese).
Nagy várakozásokkal gurultam le tehát a kiskunlacházi repülőtérre, és miután másodszorra sikerült megtalálnom a bejáratot is (nem, nem az, ami a honlapon szerepel), elfoglaltam helyem a rajtrácson csupa csillogó-villogó, az enyémnél jóval fiatalabb vas között. Édesapám 1999-es Mitsubishi Carisma-ja és egy másik, szintén 1999-es Honda voltak a korban legközelebb az én autómhoz, viszont élőerőben én voltam a legfiatalabb, ergó egálban voltunk. Vegyes volt a kép nagyon a kétlábú és négykerekű fronton egyaránt. Négykerék meghajtású SUV, elegáns Volvo, sportosan dögös 1-es BMW, elnyűhetetlen Opel Vectra – a magyar utak típusos résztvevői. A volánjaik mögött ötvenes, joviális urak, magabiztos fiatalemberek, csinos (mit csinos – nagyon szép!) hölgyek – a magyar utak típusos résztvevői. Leszámítva a lefosott tragacsokat az agresszív tulok gazdáikkal, nomeg a kalapos bácsit a Zsigulival, egész szép merítést adtunk hazai mezőnyből.
Ahogy már mások is megénekelték, reggelivel tarkított rövid, elméleti oktatással kezdtünk a repülőtér egy frissen renovált, miniatűr konferenciateremre emlékeztető épületében. Helyes ülésbeállítás, helyes kormányfogás, amit annó az első vezetésórákon mindenkivel végigvett az oktató (jobb esetben), és amiből a többségben az marad meg, hogy van az ülés alján egy rakat kallantyú, ne piszkáld őket, mert úgyse tudod, melyik mit állít és csak rosszabb lesz. Aztán jött elméletben a „mi a teendő ha” játék, meg nem némi ijesztő matematika a féktávolsággal kapcsolatban. Én például nem tudtam, hogy a reakcióidőnek hála az a távolság, amin 30-ról még megállok az úttestre körülnézés nélkül kilépő piros pöttyös gumilabda előtt, épp akkora, hogy 50-ről fékezés nélkül kapjam telibe, aminek hatására a gumilabdából 6 éves kisfiú lesz. Halott kisfiú, ha pontosak akarunk lenni. Kiábrándító.
Az elmélet után jött a gyakorlat. Az egyik oldalról nézve 4 óra alatt 11 kilométert tettünk meg és ebben benne van a kifutópályán való végiggurulás oda és vissza, tehát egy átlagos reggeli dugó elbújhat, másrészt viszont remekül szórakoztunk. Például megtanultunk vészfékezni. Én nem tudtam, hogy nem tudok! De mások se tudnak, amit ékesen bizonyítottak az Opel hátsó lökhárítóján látható friss (aznap reggeli) ütközésnyomok. Persze az életben remek motiváció a fék nyomása ellenére nagy sebességgel közeledő lámpaoszlop, hogy az ember jobban nyomja a pedált, de amíg rájön, hogy tudja jobban is nyomni, már otthagyott pár métert a betonon, és azt már sose kapja vissza. Azt hinné a földi halandó, hogy vészfékezni egyszerű, de csak amikor az összes kilóddal ráállsz a pedálokra és az oktató még mindig azt mondja, tud ez az autó többet is, jössz rá arra, hogy nem. És döbbenetes érzés a blokkolt kerekekkel csúszni ötvennel előre a pöttyös labdát szimuláló műanyag bója felé, miközben a kormányt már rég eltekerted balra.
A nyolcfős társaságból senkinek nem sikerült elsőre egyik feladat se. A fékezés nélküli elkerülés átlagban csak harmadik-negyedik próbálkozásra. Utcai körülményekre lefordítva ez három-négy figyelmetlen nyugdíjast vagy labdázó kiskölköt jelent, mire az ember megtanulja, hogy kell csinálni, feltéve, hogy valaki ül mellette és tanácsokat ad, mert magától nem biztos, hogy rájön – bár a börtönben sok idő van gondolkozni. A legtöbb kihívást a vészfékezéses elkerülés jelentette 50-ről: ABS-sel meg kormányszervóval nem egy nagy ügy, de nélkülük emberes mutatvány. Blokkold a féket, tekerd el a kormányt, majd a megfelelő pillanatban engedd fel és kerüld el az akadályt, majd vissza eredeti irányba és fék megint. A sorrend fontos. Az időzítés még inkább. De amikor sikerül, az nagy élmény. És tényleg segít, ha azt nézed, hol akarsz elférni és nem a leendő áldozattal szemezel. Ahogy körbe-körbe, a csúszáshatáron menni, megcsúsztatni és megfogni is nagyon mókás. Aki teheti, próbálja ki ezeket egy régi kocsiban, mert nem csak az utazást teszi biztonságosabbá (bármikor bemondhatja az unalmast az elektronika), de móka is a javából. Aki nem teheti, annak is érdemes összespórolni rá a pénzt, mert olcsóbb, mint egy ügyvéd – vagy mint a karosszérialakatos.
A nap végére kiderült, hogy nemhogy az én évi 6000 kilométerem, de sok évtizedes évi 30 ezer sem elég, nálam sokkal tapasztaltabb sofőrök, az enyémnél sokkal korszerűbb autókkal is szenvedtek a pályán, sorban hullottak műanyag katonák és mindenki úgy ment haza, hogy tanult itt valamit. És ez lenne a lényeg. Mert most visszanézve az elmúlt éveket, igen bátor voltam, hogy autóba mertem ülni ilyen tréning nélkül – vagy csak vak, mit az a bizonyos ló? Kötelezővé kéne tenni. Többet érne, mint a zéró-tolerancia.
Reinitz László Z.